Jugoszlávia és Magyarország évtizedekig már-már magasztalta egymás nemzetiségi politikáját. Közben mindkét helyen folyt az asszimilálás. Az oktatás reformja a Vajdaságban is a kisebbségek anyanyelvi iskoláinak felszámolásához vezetett. Márpedig, ahogy az Adán élõ pszichológus és közíró dr. Hódi Sándor fogalmaz, a nemzetiségeknél akkor indul meg a deklasszá1ódási folyamat, kezdõdik az identitászavar, ha a magasan képzettek aránya csökken, az alacsonyan képzetteké növekszik. Ez perspektívavesztéssel, az asszimiláció erõsödésével jár együtt.

A vajdasági magyar oktatás helyzetéért persze nem csak itt kell keresni a felelõsöket. A határ másik oldalán, Magyarországon a tanügy illetékesei segédkeztek ehhez. Nem lenne érdektelen utólag megvizsgálni, kik, milyen meggondolásból írták alá azt az államközi szerzõdést, amely szerint a vajdasági magyar fiatalok önköltséges alapon nem tanulhatnak magyarországi oktatási intézményben. Évente legföljebb 25 ösztöndíjas mehetne, de az utóbbi idõben õk is egyre nehezebben kapták meg a szükséges engedélyt.

Az asszimilációnak van egy másik mozgatója is, amirõl viszont Jugoszláviában, illetve a Vajdaságban még ma sem igen lehet beszélni. Az 1941-es újvidéki vérengzésért·a tartomány magyar lakossága fizetett, ám a megtorlás magyar áldozatainak emlegetése az egyik legkeményebb tabu mindmáig. Akárcsak a kollektív felelõsségrevonás egyéb formái. Érdemes utalni arra, hogy az ötvenes években nem volt telesen egyoldalú, jugoszláv részrõl viszonzatlan a magyarországi kommunista diktatúra délszlávellenessége. Természetesen egyik sem igazolhatta, igazolhatja a másikat. Hódi Sándor ezekbõl a görcsökbõl is eredezteti a vajdasági magyarokra jellemzõ hamis tudat kialakulását, a hitet, hogy ezzel megoldódik a "nemzeti kérdés". Ez azonban éppúgy fábó1 vaskarikának bizonyult, mint a "szovjet ember" fantazmagóriája. Az emberek ezzel igyekeztek bizonyítani lojalitásukat a Tito teremtette rendszerhez, a jugoszláv államhoz. Annál is inkább, mivel nem volt célszerû, sõt gyakran éppenséggel hátrányokkal járt a nemzeti hovatartozás bevallása. A nacionalizmus vádja könnyen elhangzott-hangzik, ha egy kisebbség akár csak alkotmányos jogait követeli.

Még a magyarok körében is viták folynak arról: a Vajdaságban nemzetiség vagy kisebbség él? Egyre inkább felülkerekedik az a nézet, hogy a kisebbséget évtizedekig átkeresztelték nemzetiségnek. A kisebbség ezen értelmezés szerint ugyanis szabadon kötõdhet anyanemzetéhez, míg a nemzetiség szerves alkotórésze az országnak, azonos jogokkal rendelkezik, legalábbis papíron, az államalkotó többséggel, ám ennek fejében lazítani "illik" kapcsolatait az anyanemzettel.

Újvidéken sokan a tavalyi szerbiai alkotmánymódosítástól várják a kisebbségek helyzetének javulását is. Itt nem mindig értik, hogy miért minõsítették a magyar sajtóban ellentmondásosan az eseményeket. A vajdaságiak jelentõs része úgy élte meg, hogy tartományi önállóság megkurtításával a helyi oligarchia bukott meg. A régi vezetésben hiába voltak jelen például a magyarok, nem a nemzetiségi hovatartozás szabta meg a politikai alkuk és szövetségek létrejöttét: kizárólag hatalmi érdekek mentén köttettek az egyezségek. Az utóbbi egy évben ez a helyi hatalmi elit távozni kényszerült, de az is igaz, hogy az újból a nemzetiségek nagyrészt kimaradtak. A demokrácia felé tett elsõ 1épések hatására, az intézményrendszerek viszonylagos változatlansága ellenére, megindult a hivatalos politikán kívül egy bizonyos eszmélés, spontán szervezõdés. A demokrácia jelszavait a nemzeti kisebbségek komolyan vették. Az egypárti uralom válsága oly mértékben vált nyilvánvalóvá, hogy ezek a törekvések lendületet kaphattak.

Felszínre kerültek a véleménykülönbségek, s amire évtizedek óta nem volt példa, a nyílt tiltakozás. Ez utóbbi kiváltó oka az új iskolatörvény tervezete. Beszédes István, az Új Symposion (nem is oly rég még a hazai szamizdat irodalom egyik kedvelt lapja) fiatal fõszerkesztõje szerint ez a tervezet nem rosszabb, mint amit 1974-ben léptettek érvénybe. Csakhogy akkor elképzelhetetlen lett volna az ellenkezés az elõre látható asszimiláció miatt. A mostani tervezet fõ hiányossága, hogy nem vette figyelembe a Vajdaság oktatási tapasztalatait, és a koszovói viszonyokra esetleg alkalmazható elgondolásokat gépiesen adaptálta a másik, sokkal fejlettebb tartományra. A Vajdaság oktatási rendszere százéves múltjával még jelenleg is a leghaladóbb Szerbiában. A kétnyelvû oktatás, illetve a kétnyelvûség korábbi tetszetõs elmélete mára általában azt eredményezte, hogy a kisebbségi települések kétnyelvûvé váltak ugyan, de oly módon, hogy az ott élõk saját anyanyelvüket sem beszélik elég jól. Az lenne talán ideális, ha a nemzetiségi területeken mindenki beszélné a kisebbség nyelvét is.

A vajdasági magyarok elsõ, valóban önszervezõdõ csoportja a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Alapszabály-tervezetükbõl még kiolvasható a régi politikai berendezkedésnek tett engedmény, legalábbis ami a fogalmazást illeti. Mégis egyértelmûen kiáll a demokratikus átalakítás mellett. Több ezren írták alá a támogató nyilatkozatot, elsõsorban a községek alacsonyabban képzett magyarjai. A Közösség egyik, magát megnevezni nem kívánó alapítója úgy véli, az értelmiség félelméhez azonosságzavar is társul, ezért bizonytalanok, kivárnak, hátha a demokratizálás átmeneti. Szinte mindenki a szerbiai pártállam közeli összeomlására számít, mégis eleven a szorongás attól, hogy az államvédelem gyûjti a listákat, a 'csekisták' készek a leszámolásra. Rossz tapasztalatokban nincs hiány. A magyarországi sajtó is beszámolt a Vicei-ügyrõl, a tárgyalásról, mely egy évtizedes koncepciós per végére (?) tett tavaly pontot. A nemzetiségi türelmetlenség szításának vádjával perbe fogott író meghurcolása - vélekednek Újvidéken - fõleg a vajdasági értelmiség megfegyelmezését szolgálta."

A kisebbségek fennmaradásának záloga az anyanyelvi mûvelõdés. A vajdasági magyarok helyzete a deklarációk ellenére itt sem túl rózsás. Valaha több mint száz mûkedvelõ színkör mûködött, mára mind megszûnt. Az intézmények nem alkalmazkodtak hozzájuk, az önkezdeményezõ amatõrmozgalom csendben elhalt, akárcsak Magyarországon. A hatalom némi segédletével. Nincs már Szabadkai Népszínház, amely pedig nagyban hozzájárult a magyarságtudat megõrzéséhez.

Az írott sajtó és a könyvkiadás, fõleg az utóbbi idõben, jelentõs fejlõdésnek indult. A Magyar Szó tárgyilagos, sokféle véleménynek helyt adó, népszerû lappá vált. A Magyarországon is jó1 ismert Új Symposion társadalmi, mûvészeti és kulturális folyóirat pedig a vajdasági magyar és nem magyar szellemi élet legjavát tömöríti. Február 11-12-én az Egyetemi Színpadon Új Symposion esten találkozhatnak velük az érdeklõdõk. A szerbiai változások felgyorsulásával, a mesterséges gátak lebontásával remélhetõen nem kizárólag papíron válik híddá a vajdasági magyarság és a hazai délszlávság a két ország között.